Foro colegio de Maipo

Péntek este volt, és a városi iroda minden ablaka már régóta sötét volt, csak az enyém égett. Mögöttem a székemben egy újabb csésze kávé hűlt ki, a monitor előtt pedig egy jelentés, amit már háromszor nekikezdtem, de egyszerűen nem akart semmilyen értelmes formát ölteni. Nem voltam szerencsejátékos, sőt, a kaszinó szótól is kirázott a hideg, mert az apám fiatalon majdnem mindenünket eljátszotta egy patinás pesti játékteremben. A kártya nálunk sosem volt játék, hanem családi átok. Mégis, azon a bizonyos pénteken, amikor a főnököm este tízkor rám írt, hogy ""még ma kellene valami fény a projektben"", valami bepattant.

Hazafelé a metrón már nem is a jelentésen járt az agyam, hanem azon, hogy az utóbbi időben minden napom egyforma. Ébresztő, kávé, ingázás, nyolc óra képernyőbámulás, aztán haza, és ott is csak a laptop. Az életem olyan volt, mint egy lejárt szavatosságú tej, amit az ember már csak azért iszik meg, mert kár kidobni. Aztán az egyik kollégám, Peti – az a tipikus srác, aki mindig tudja, hol van a legjobb brunch és melyik online pókerterem adja a legjobb bónuszt – mesélte, hogy telepítette ezt az appot, a vavada aplikacja-t, és hogy onnantól az estéi sokkal izgalmasabbak lettek. Viccesnek találtam, hiszen egy lengyel nevű alkalmazástól várja az izgalmat, de valahogy mégis megjegyeztem, amit mondott.

Nem terveztem semmit. Tényleg nem. Csak otthon, a kanapén, miközben a laptopom épp a frissítéseket töltötte, és nem tudtam volna egy percet sem unatkozni, elővettem a telefonomat. Gyorsan telepítettem a vavada aplikacja-t, mert a boltban az első találat volt, és a neve ismerősen csengett. Abszolút nem voltak elvárásaim. Gondoltam, bedobok pár száz forintot, ha mást nem, látok egy új felületet, és kipipálhatom a ""kipróbáltam"" élményt, mint valami turista, aki egy különös étterembe téved. Az első percben meglepett, milyen átlátható minden. Nem volt az a tipikus, villódzó csillivilli szarság, ami a kamu oldalakra jellemző, hanem egy szép, letisztult dizájn, ami nem ordít, hanem kínál.

Elkezdtem egy egyszerű rulettel, mert azt mindenki ismeri. A piros vagy fekete, ennyi lett volna az egész. De aztán valamiért – lehet, hogy a kialvatlanság miatt – bevállaltam egy számot is. A harmincas éveim elején járok, a szerencsejáték-szolgáltatóknál most engem is ""fiatal felnőttként"" aposztrofálnak, és úgy voltam vele, hogy ez a 2000 forint úgyis elúszik, ez a szombat esti programom ára. A golyó pörgött. Én meg csak ültem, mint egy kőszobor, kezemben a hideg tea. Aztán a golyó megállt. A harmincon. Pontosan azon a számon, amit kiválasztottam. A képernyőn először csak valami díszes animáció ugrott be, majd a gyűjtőpontok növekedésének a száma. Nem egy nagy összeg, egy tisztes, másfél napnyi fizetésnek megfelelő tétel, de akkor és ott, abban a lehangoló péntek éjszakában, ez többnek tűnt a pénznél. Ez egy jel volt. Nem a kaszinótól, hanem tőlem, hogy még mindig tudok örülni a véletlennek, hogy nem váltam teljesen robotizált, céges biorobotot.

Ahogy telt az idő, a kezdeti tétovázásom olvasztotta fel a görcseimet. Rájöttem, hogy engem nem a pénz hajt igazából, hanem a kiszámíthatatlanság hiánya az életemből. Az, hogy egyetlen pörgetésnél minden a feje tetejére állhat, és nem azért, mert jól dolgoztál vagy évekig építettél valamit, hanem azért, mert épp úgy alakult. Ez a felismerés felszabadítóan őszinte volt. A vavada aplikacja nem váltotta meg az életemet, nem lettem tőle gazdag, és nem is akarok senkit félrevezetni, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Néha nyerek, néha veszítek, de a lényeg, hogy közben nem a következő céges mérföldkövön jár az agyam, hanem a jelenen. Az apró, buta, gyerekes izgalmon, amit már rég elfelejtettem.

A legfurább mégis a kollégáimmal történt. Hétfőn, amikor bementem, Peti rákérdezett, hogy kipróbáltam-e végül. Bevallottam, hogy igen. Erre a csapat egyik legcsendesebb tagja, az ötvenes éveiben járó Béla, akiről mindenki azt hitte, hogy csak a kertészkedés érdekli, elővette a telefonját, és megmutatta, hogy ő is játssza ugyanezt, csak épp a sportfogadás részét, és az utóbbi három hétben hébe-hóba nagyobbat nyert, mint a napi bérlete. Hirtelen mindenki mesélni kezdett. A marketinges Lili elmondta, hogy ő a póker variációkat nézi, mert az ""fejben dől el"". Még a főnököm is lazított egy kicsit, és megjegyezte, hogy ő anno a lottón szokott játszani, amíg be nem tiltották a szelvényvásárlást a munkahelyi szünetekben, mert egy adminisztrátor csajszi folyamatosan nyert. A játék – észrevettem – nem róluk szólt, hanem a közös titokról. Arról, hogy mindenki bizonytalan, mindenki keres egy kis kapaszkodót, és ebben a kapaszkodásban végre nem egyedül voltunk.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan változott meg a hozzáállásom. Már nem félek a véletlentől, hanem elfogadtam, hogy az élet tele van olyan dolgokkal, amiket nem tudok irányítani. Ez a gondolat sokkal nyugodtabbá tett. A héten is játszottam, napi pár percet, és néha kisebb-nagyobb összegeket nyertem, de ami fontosabb, hogy a veszteséghez is máshogy állok hozzá. Nem verem magam, hanem egyszerűen nyugtázom, hogy ez is az élet része. A vavada aplikacja nálam nem a menekülés lett, hanem egy kis ""én-idő"". A felnőtt lét egyik legnagyobb hazugsága, hogy mindent uralnunk kell. De közben az ember elfelejt játszani